Nincs mese

Ezzel, így.

Asperger szindrómás vagyok. Vagyis lópikulát, de az egyetlen diagnózis, amit rá lehet húzni a mentális állapotomra. Nem úgy vagyok huzalozva, mint mások. Az intellgienciám rendben, a társas és kommuikációs készségeim nagyjából működnek. Egyedül élek, dolgozom, önellátó vagyok, de ha piszkálnak, minden összeomlik. Nem tudom jobban megfogalmazni: black out van.

A külvilág az idő 99%-ban egy normális, felnőtt nőt lát. Ez részben annak köszönhető, hogy a huzaljaim azért nagyjából a helyükön vannak. A lábrázást, a felsőtest ringatását, a minimális kényszeres mozdulatokat egészen jól kontollban lehet tartani, ha meg már nem bírom, felteszem a fejhallgatómat – nem hülye vagyok, csak biztos épp hallgatok valamit….

A maradék 1%-ot is megtanultam úgy megélni, hogy inkább nekem legyen rossz. Megtanultam nem kiabálni, nem megjegyzést tenni, kikerülni azokat a társas helyzeteket, amiben az extremitásaim felerősödhetnek.

A normális élet mögött kemény munka van. Nem másoké, hanem az enyém. Feénőttként kaptam kézhez a diagnózist, sőt, gyakrolatilag az öndiagnózisom bizonyult helyesnek. Az egész nem volt egy egyszerű időszak. Úgy tűnt, hogy végre megtaláltam a páromat. A volt barátom megtette az erőfszítéseket, hogy megértsen, és rengeteg, évek óta hurcolt sebemet kezelni is tudta. Csakhogy engem az ilyen szinten is normális élet megviselt.

Egyedül képtelen vagyok társasgában létezni. Kettesben valakivel – az még oké. De amint többen vagyunk, láthatatlan vagyok és frusztrált. Hajlamosabb vagyok inkább elkerülni ezeket a helyzeteket: nem bírom a zajt, ha enni kell mások előtt, ha olyan helyzetbe kerülhetek, amikor együtt kéne létezni valakikkel, de én szászzorosan túltöltődtem, és képtelen vagyok beszélgetni, szemkontaktust tartani, enni, inni, létezni, egyáltalán, bármire.

Amíg párom volt, a helyzet könnyebb volt, mert ő valamennyire közvetített közöttem és a világ között. Hirtelen a szüleim és a család is felismerte, hogy én is ember vagyok, nem hivatkozási alap, nem “a gyerek”, akit elő lehet rántani, ha éppen szükség van rá.

Persze ez a kellemes állapot azzal is együtt járt, hogy a család hirtelen észrevette, hogy nem leszek mégsem olyan egyszerű eset, mint ahogyan remélték. Azt hiszem, a szüleim abban bíztak, hogy ha már ennyire rosszul sikerültem, szépen elvegetálok majd, és nem teszek semmi innovatívat. Tartom a frontot, és vagyok, ha kell.

Azzal, hogy a világ hirtelen kinyílt, hogy valaki tényleg szeretett, hogy valaki tényleg felelősséget bízott rám, és felismerte, hogy én is ember vagyok, hirtelen mindenki felbolydult körülöttem. A nyakamba kaptam azmelmúlt évek minden keserűségét, minden fájdalmát.

Az Aspergernek van egy nagy előnye. Aki ebben szenved, általában tart az újtól. Általában nem zavarja, ha minden péntek ugyanolyan. Nem jár szórakozni, nem extrémsportol. A gyerek marad szépen a komfortzónájában, teljesít, hogy ne piszkálják az iskolában, majd kimerülten alszik a szobájában, mert másra már képtelen.

Én magasan funkcionálok. Ez azt jelenti, hogy a készségeim nagy része érintetlen, így meglehetősen sokmindenre képes vagyok, amire a “normális” emberek is. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, hogy képtelen vagyok felmérni és uralni a saját érzéseimet.

Az autizmus vagy az asperger nem azt jelenti, hogy az embernek nincsenek érzelmei, hogy hideg, mint egy fal. Ez azt jelenti, hogy az érzelmeid a számodra valahogyan nem kódolódnak, így képtelen vagy kezelni őket. Hogy nálam ez mit jelent?

Nem tudom például megélni az örömöt. Vannak dolgok, amik kellemesek, amitől feldobottnak érzem magam, de nem tudom azt mondani, hogy “örülök, örüljetek velem.” Ritkán nevetek, szinte sosem mosolygok. Társaságban nem szoktam örülni, legfeljebb nem érzem rosszul magam. Bármilyen nagy is a boldogság, rajtam nem látod nyomát sem. Ez főleg azokank szörnyű érzés akik kedveskedni próbálnak nekem.

Ha átadsz egy csokor virágot, én nem tudom megmutatni, hogy örülök neki. Engem lefoglal, hogy megfelelően tartsam a virágot, ne okozzak kárt, ne hulljon szét a csokor… Már megtanultam, hogy ilyenkor mosolyogni kell, azt mondani, köszönöm, szagolgatni, forgatni. Megtanult, mik azok a gesztusok, amikkel kifejezhetem, hogy örülök valaminek – de ezek nem maguktól jönnek, tudatosan gondolkozni kell ezeken. Kívülről valószínáleg rettentő színpadiasnak tűnik emaitt az egész…

Ugyanígy nem tudom megélni a gyászt és a fájdalmat sem. Számomra ez a megterhelőbb. Én nem tudok sírni, nem tudok összeomlani. Ha valami nagyon fáj, maximum jajveszékelni tudok. Rosszabb esetben káromkodni, dühöngeni, esetleg elájulni – hiszen a sírás jót tesz, csillapítja a stresszt, megnyugtat. Én egy véget nem érő stresszes állapotba kerülök.

Eddig kétszer fordultam le a székről a kimerültség miatt. Azt sem érzem, ha valahol rossz nekem, vagy fáradt vagyok. Mivel a szomorúság és örömérzetem nagyon tompa, a stresszhelyezekre pedig nem tudok reagálni, bármilyen monoton tevékenységet száz évig tudok csinálni.

Ilyen az irodai munka. Ha feltehetem a fejhallgatómat némi ritmusos rockzenéve, végtelen mennyiséget tudok dolgozni. A fizikai munka is hasonló, addig tudok edzeni, amíg az imzaim görcsöt nem kapnak. Szó szerint.

Az egyik nyáron például meszeltünk. Rossz volt nekem, monoton, pihenésre, kikapcsoldósára, beszélgetésre lett volna szükségem, arra, hogy valami kimozdítson a monotonitásból – de mivel sem a diagnózis nem volt még a kezünkben, sem az arcomon nem látszott, hogy szenvedek, ez senkinek nem tűnt fel. Persze nekem sem.

Így aztán egyik este egyszerűen kidőltem a vacsoraasztal mellől. Az agyam 10 percnyi görcsrohammal tolerálta, hogy nem tartottam karban.

Hogy mit jelent ez az állapot? Például azt, hogy sosejm vagyok elégedett magammal, hiszen nincs a munka után jól megérdemelt fáradtságérzet: nálam csak egy állapot van: a kimerültségé, amikor már tényleg használhatatlan vagyok. Nem tudom bejósolni, hogy ez mikor van, így többnyire csak a fébehagyott munka marad, meg a dühödt képtelenség, hogy emelném a kezem, de már nem működik. Ez pedig dühítő, nehéz, fárasztó.

Az, hogy aspergeres vagyok, nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim, hogy nincs bennem empátia. Attól, hogy az én huzalaim nem működnek – vagyis nem érzem, hogy mikor vagyok szomorú/boldog/fáradt, nem jelenti azt, hog egyáltalán nem ismerem ezeket az érzéseket, vagy ne tudnám magam bárkinek a helyzetébe beleélni. Én nagyon szereteket szeretni, ráadásul nagyon fontos a számomra, hogy a környezetemben élők jól érezzék magukat.

Mások fájdalmával nem tudok mit kezdeni, ezért igyekszem mások kedvére tenni. Mivel a dühöt, a frusztrációt és a bánatot nem tudom kezelni, szívesen okozok örömet másoknak, szívesen vigasztalok, keresem azokat a helyzeteket, amikor azok, akik velem vannak, jól érzik magukat. Lehet, ohgy rosszul csinálom, de tanítható vagyok – és a jó környezet rám is pozitívan hat.

Amit nehezen viselek el, az a “piszkálás”, az intrika, a manipuláció. Nem szeretem péládul, ha mgmondják, hogy éppen milyennek kellene lennem. Rugalamatlan vagyok, és elfáraszt az alkalmazkodás. Vegyünk egy példát: ha hagynak békén, simán elmosogatok. Ha viszont megmondják, hogy hová tegyem a tányérokat a csepegtetőtálcán, kiborulok. Ha az én szisztémám működik, nem tudok áttérni egy másikra, egyszerűen túl sok nekem. Hát el kell viselni, hogy vannak dolgok, amiket csak én egyedül tudok megoldnai.

Szintén nehezen viselem, ha ki akarnak játszani valaki ellen, vagy ha valaki valamit általam szeretne elérni. Ez főleg akkor volt rossz, mikor a volt párom szülei azt várták tőlem, hogy végre elköltöztetem otthonról a fiukat. Képtelen vagyok két iránynak megfelelni és játszmázni, ez kimerít és idegessé tesz. Pont ezért nem bírom a társas szituációkat sem: tanulnom kell például, hogy a kedvesemmel beüljek sörözni valahová, hiszen egyszerre szeretnék megfelelni az ő elvárásainak (kellemes társaság a sörözéshez), és a barátai elvárásainak (szexi barátnő, aki bőven hagy helyet és teret a pasijának, stb.).

A manipulációt nem mindig értem. Ha valaki befolyásolni szeretne, általában semmire nem megy, cska kiveri nálam a biztosítékot.

Szerencsére megtanultam kontrollálni a kiborulásaimat. Nem szoktam dühöngeni, legfeljebb verbálisan szúrok néha oda, ahová nem kellene. Néha sírok, néha beforudlok, de általában jól bírom a strapát.

Leet így élni, és én próbálom a legtöbbet kihozni a dolgokból. IGyekszem sok időt társaságban tölteni, sokat olvasni, érdeklődni, beszélgetni, tudatosan törekszem arra, hogy a közösség része legyek. Nem lehet engem boldoggá tenni – de nagyon sokat lehet segíteni nekem azzal, ha valaki olyan környezetet teremt, ami elég toleráns ahhol, hogy jól érezzem magam, és funkcionálhassak.

Ha valaki figyel rám annyira, hogy leültessen pihenni, ha azt mondja, hogy ma elég vagyok, és jól telejsítettem, az már sokat segít.

Ez az a tolerancia, amit a legtöbben nem kapunk meg, sőt, tovább megyek, az egészséges emberek közül sem kapja meg mindeni.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!